Népszokásaink, kalendárium

Tavaszi népszokások

A tavaszi szokások két nagyobb ciklusra oszthatók: az egyik a nagyheti–húsvéti ünnepkör, a másik a májusi–pünkösdi ünnepkör.

Hazánkban virágvasárnapi szokás volt a kiszehajtás, míg nyugati szomszédaink más vasárnapokon, böjtidőben, leginkább feketevasárnap gyakorolták a szokást. Néhány palóc faluban még az 1950-es években élt a szokás. A kiszehajtás lényege, hogy egy női ruhába öltöztetett szalmabábút körülhordtak, majd elpusztították, vízbe dobták, vagy elégették.* Szomszédaink ezt a bábut egyaránt tekinthették a halál vagy a tél megszemélyesítésének. Hazánkban szintén mágikus rítusnak tartották a kiszehajtást: vége a böjtnek, kiviszik a böjti ételeket, és behozzák újra a zsíros ételeket, a sonkát.

Kodály Zoltán és Manga János egy sor szép rítuséneket jegyzett fel a szokással kapcsolatban. A Nyitra-vidéki magyar falvakban a kisze hajtása után következett a villőzés. A leányok feldíszített fűzfaágakkal jártak házról házra, itt tehát a szokás közvetetten a tél kivitelére, tavasz behozatalára is utalt. 

Húsvét két legnépszerűbb szokása az öntözés és a tojásfestés .Mindkét szokást falu és város a mai napig gyakorolja, népszerűségük egyelőre nem látszik csökkenni.* A különbség az, hogy míg régen a kútból húzott vízzel öntötték le a leányokat, ma már falun is szagos vízzel locsolnak. (A locsolás helyett néhány észak- és nyugat-magyarországi faluban húsvétkor vesszőzést találunk.) A locsolás és a vesszőzés egyaránt a jelképes termékenyítést és a rituális megtisztítást célozza.

A húsvéti locsolás régiségéről tanúskodik a középkori vízbevetélő hétfő, vízbehányó kedd kifejezés. Hasonlóképpen régi szokás a tojásfestés és a tojásokkal kapcsolatos játék. Az utóbbira utal a „dies concussionis ovorum” név (1380), mely a húsvétot követő fehérvasárnapra következő hétfő neve. A tojás szinte egész Európában és Ázsiában a termékenység jelképe. Hazánk területén népvándorlás kori és avar sírokban gyakran találtak sírmellékletként tojást, sőt díszített tojáshéjat is.

A húsvéti tojásfestés az asszonyok, lányok dolga. Legegyszerűbb módja, hogy a tojás felületét levéllel burkolják be, s úgy teszik a festékbe; utána a csipkézett levél helye világos színű marad. Régebben házi festékanyagokat használtak: hagymalevél, zöld dióhéj főzetét, vadkörte- vagy vadalmafa héját, gubacsot stb. Egy Egyházaskozáron élő moldvai asszony mesélte: „Szoktunk úgy almahijuval festeni. Ott vót az a savanyó alma, akkor annak a haját lehámoztuk, s megfőztük, s akkor a tojást betettük, s olyan szép sárga vót, hogy borzasztó. Írni is szoktunk viaszval. Szoktunk ugye, szépen megírtuk, aztán betettük a pirosítóba.”

A tojások „írásának” legismertebb módja az, hogy viaszt olvasztanak meg, s a folyékony viasszal a tojás héjára a kívánt mintákat írják. Ha a viasz megaludt, a tojást a festékbe teszik. A színes tojásról a viaszt letörlik, s a helye sárgásfehér marad. Ezt esetleg másfajta színnel színezik.

Karcolással készülnek a vakart vagy kotort tojások; a díszítőmotívumokat éles szerszámmal kotorják a tojásra. Még nagyobb ügyességet kíván a patkolt tojások készítése.

Húsvéti tojások

 A tojásra írt mintáknak helyi elnevezése is lehet. A geometrikusnak vagy stilizáltnak ható motívumot a készítők és a használók azonnal felismerik; a Somogy megyei húsvéti tojások egyes motívumait pl. kákán pillésnek, tökmagosnak, békalábasnak, dobkötelesnek nevezik.

Húsvéti szokás volt Erdélyben a kakaslövés is, az 1950-es években Apáca községben, Apáczai Csere János szülőfalujában még gyakorolták a fiúgyermekek. A kakaslövéshez régies íjat és nyílvesszőt használtak. Régen élő kakasra lövöldöztek, újabban már csak festett táblára. A célba lövést tréfás rigmus kíséri, először pörbe fogják a kakast, majd elmondják a kakas búcsúztatóját. Ha a nyíl pontosan a kakas szívébe fúródik, véget ér a játék. A szokást kakasvacsora fejezi be.

A húsvéti ünnepekhez fűződő szokások másik csoportja egyházi rítusból vált népszokássá. Már a XII. században a nagyszombati szertartáshoz tartozott hazánkban a tűzszentelés. A tűznek, víznek a mai napig is szerepe van a nagyheti néphitben és népszokásban; a katolikus falvakban szokásban volt az ételszentelés is. A gyermekek szokásaihoz tartozott a lármás nagyheti Pilátus-verés. Régi szokás a húsvéti határkerülés is, melyhez Zalaegerszegen a török harcokkal kapcsolatos történeti eredetmondát fűztek.

Komatálküldés

A húsvétra következő fehérvasárnapon volt szokásos a komatálküldés * Ezt a komatálat ma már inkább csak az ország egyes részein, Dunántúlon, főleg Somogy és Zala megyében és a palócoknál ismerik. A komatál- vagy mátkatálküldést főként fiatal lányok gyakorolták, de előfordult az is, hogy leány fiúnak küldte, vagy fiúk egymásnak küldték. A komatálat küldők egymást testvérré fogadták, sírig tartó barátságot kötöttek, s ezután magázták és komának; a lányok pedig mátkának nevezték egymást.

A komatál tartalma tájanként változott, de nem hiányzott belőle a húsvéti tojás, kalács, kis üveg ital. Az ajándékot kapó kivett a tálból egy húsvéti tojást, s helyette két másikat rakott a tálba cserébe; más helyeken az egész tálat elvette, s helyébe egy másik tálat küldött. A komatál átadása énekelt, mondott köszöntő kíséretében történt. 

A tojáscserével egybekötött mátkázás a moldvai csángóknál is a húsvétra következő vasárnapon történt; a leányok ezután halálig barátnők maradtak. Az ország más vidékein a komázás más tavaszi ünnepre is eshetett, fehérvasárnaptól Szent Iván-napig terjedő időben. Réső Ensel Sándor 1867-ben az egri leánykák pünkösdi mátkatál-küldözgetéséről számol be; Gyöngyösön a századfordulón pünkösdkor a legények kedvesüknek küldtek mátkatálat. Néhány Baranya megyei községben nem komatálat, hanem szépen feldíszített „komafát” cserélgettek a leánykák.

A játszó

Húsvét és pünkösd között, vasárnap volt régen a lányok, legények játszója. Ezt Földesen (Hajdú-Bihar m.) így mesélték el: „Húsvéttól pünkösdig, akármilyen idő volt, hogyha hó esett is, a parasztlegények gatyára vetkőztek. Ráncos gatya volt, három szélből volt a gatyánk. Lányok, fiatalemberek, külön-külön csoportban, énekelve, danolva mentek ki a faluból, ki a falu alá a gyepre. Itt aztán mikor mit kezdtek el játszani, vagy labdáztak, vagy fogócskást játszottak, vagy szembekötősdit. Az idősebb legények, már a házasulandó legények, külön csapatban tekéztek. Ez volt a játszó.”

A húsvéttól pünkösdig tartó legény- és leányjátékokat hazánk más részein is ismerték. Zala megyei községekben húsvéthétfőtől pünkösdhétfőig litánia után „liláztak”. A litániáról kijövő nagylányok felvonultak az utcára, összefogódzkodtak, és énekes játékokat játszottak. Ezek közül nem hiányozhatott a „Bújj, bújj, zöld ág…” kezdetű játék, melyben két leány összefogódzva kezét magasra emeli, a sor kígyóvonalban átbújik a leánykarok által alkotott híd alatt, majd újrarendeződik. A hagyományos játékfüzérhez tartozott a „Fehér liliomszál…” játék is.

A játszó eltűnésével a „Bújj, bújj, zöld ág…” és más játékok alkalomhoz nem kötött énekes gyermekjátékok lettek.

György-nap (április 24.)

Hazánkban igen jelentős ünnep volt; olyan szerepet töltött be a magyar néphitben, mint május 1. nyugati szomszédainknál. Ez volt a tavaszi gonoszjáró nap, mikor a boszorkányok szabadon garázdálkodhattak. Ilyenkor tüskés ágakat, nyírfaágakat tűztek a kerítésbe, ajtóra, hogy a gonoszt távol tartsák. A régi boszorkányperekben állandóan felbukkan Szent György napja mint olyan időpont, amikor a boszorkányoknak különösen nagy a hatalmuk. Aki ilyenkor a keresztútra ment, megláthatta a boszorkányokat; e nap hajnalán mentek a néphit szerint harmatot szedni. Lepedővel szedték fel a mezőről a harmatot, majd kifacsarták a lepedőt, s az így nyert nedvet megitatták a tehenekkel. Másutt a harmattal együtt a búza hasznát lopták el a boszorkányok másoktól. Közben azonban azt mondogatták: „szedem, szedem, felét szedem”, ezzel jelezve, hogy csak a haszon felére pályáznak, nehogy a hatás nagyon is feltűnő legyen, s kiderüljön a gonoszság.

Pünkösdi király, pünkösdi királyné

A pünkösdi király-választás szintén a történetileg jól dokumentált szokások közé tartozik. Már a XVI. században pünkösdi királyságnak nevezték az értéktelen, múló hatalmat, s feltehetjük, hogy maga a szokás jóval régebben is ismert volt hazánkban. A XVI–XIX. századi adatok legtöbbször a verseny keretében választott pünkösdi királyról szólnak. A XVI. századi észak-magyarországi zsinati határozatok többször is megtiltják, hogy régi szokás szerint királyt válasszanak, táncoljanak pünkösd napján. E tilalmakból kiderül, hogy magyaroknál és szlovákoknál egyformán népszerű volt a szokás.

Bél Mátyás 1736-ban, mikor Csallóközt ismerteti, számol be arról, hogy a magyarok pünkösd napján a Szent Örzsébet nevezetű faluba zarándokolnak, s itt ősi szokás szerint királyt választanak. E falu nevének említése azért érdekes, mert Szent Erzsébet neve ma is gyakran előfordul a pünkösdölő énekekben. – Jókai Mór Egy magyar nábob című regénye nyolcadik fejezetében írja le a lóverseny keretében lezajló pünkösdi király-választást; amikor ennek eredményét nem fogadják el a nézők, a vetélkedők vad bikát hajszolnak. Székely gyermekek bothúzással, másutt lúdnyakszakítással és más ügyességi versenyek keretében választottak maguk közül pünkösdi királyt.

Századunkban a versennyel választott pünkösdi király eltűnt, Nyugat-Dunántúlon azonban néhány évtizede még zöld lombokba burkolt vagy lombvázba bújtatott gyermekek alakoskodtak pünkösdkor. Sopronhorpácson törökbasajárásnak nevezték a szokást, és történeti mondát is fűztek hozzá.

A XVIII. század végétől ismert egy másik szokásforma is. A falu legényei és lányai közül kiválasztott pár (király és királyné) virágokkal feldíszítve járta körül a falut; másutt a gyermekek közül választották a pünkösdi párt.

Napjainkban is élő szokás még Dunántúlon a kislányok pünkösdi királyné-járása.* A kis királynő feje fölé társnői selyemkendőből vont „sátrat” tartanak. A lányok házról házra járnak köszönteni, közben rózsaszirmokat hintenek szét. A királynő néma szereplő, s nem szabad mosolyognia, ha a háziak nevettetik. A rítus mágikus célja a kender növekedésének előmozdítása. A leánykák magasra emelik a királynőt, s közben azt mondják: „Ekkora legyen a kender!” – A köszöntésért ajándékot kapnak.

A különböző szokásformák történeti kapcsolata nem világos. A lóversennyel vagy másfajta ügyességi versennyel összekötött s a szomszédos népeknél – morváknál, szlovákoknál – is jól ismert királyválasztás bizonyára a pogány magyarság valamely régi tavaszi ünnepe helyére lépett, hiszen például a mongolok a mai napig is tartanak tavasszal hasonló ifjúsági lóversenyeket, sportversenyeket. A dunántúli, zöld lombokkal beburkolt pünkösdi alakoskodó megjelenése esővarázsló rítus lehetett; a Dunántúlon pünkösd volt a kúttisztítás napja is.

Érdekes a pünkösdi szokásoknál énekelt rítusének is, melyben többször említik Szent Erzsébet nevét. A kapcsolódás nyilván a pünkösdi rózsa említése nyomán történt. A fiatalon idegenbe került Erzsébet legendájában fontos szerepet játszik a rózsacsoda: mikor a szegényeknek titokban alamizsnát vitt, s ezért kérdőre vonták, kötényében a kenyér rózsává változott. Ez a feltehetőleg valaha összefüggőbb éneksorozat ma több motívumot tartalmaz: utal egy titokzatos lényre, amely rózsafán termett, a pünkösdi lóversenyre, s természetesen nem hiányoznak a jókívánságok és az adománykérő formulák sem.

 

Nyári népszokások

A szentiváni tűzgyújtás

Június 24. előestéje volt a szertartásos tűzgyújtás legfőbb időpontja magyar nyelvterületen; a más időpontban (karácsony böjtjén, farsangkor, a húsvéti ünnepkörben) gyújtott ünnepi tüzek népszerűsége nem vetekedhetett a nyári napforduló időpontjában gyújtott tűzzel. A szokás a XVI. században már általánosan ismert volt. Napjainkban erősen tűnőben van, bár néhány Somogy megyei, továbbá a határokon kívüli magyar faluban még megrakják a szentiváni tüzet. A két világháború közti időszakban még élő szokás volt a Galga és az Ipoly mentén is.

Felmerül a kérdés, hogy volt-e a pogány magyaroknak olyan rituális tűzgyújtó szokásuk, amelyet a kereszténység szentiváni tüze helyettesített. Ibn Ruszta a magyarokat „tűzimádóknak” nevezte. A keresztény egyháznak azonban éppen a leglátványosabb, legfeltűnőbb szokásokat sikerült legelőbb kiirtania, s ebből az egykori tűzimádásból csupán a házi tűzhelyre vonatkozó hiedelmek és rítusok maradtak meg népünknél.

A szentiváni tűzgyújtásra vonatkozó első hiteles említések a XV–XVI. századból származnak. Telegdi Miklós prédikátor 1577-ben a szentiváni tűzről mint az egyház által helyesnek tartott emlékszokásról szól. Inchofer egyháztörténész két évszázaddal később már azt jegyzi meg, hogy a magyaroknál a XI. században honosodott meg Keresztelő János ünnepe, de ez a szemet kápráztató fénnyel és tűzgyújtással, a tűz körüli ugrándozással és ünnepi tánccal pogány babonába fulladt.

Figyelemre méltó, hogy a tűzgyújtást a magyarok az egész országban szentiváni tűznek nevezik, a szlávos névformát használva, míg az ünnepet magát inkább Szent János ünnepének hívják.

Szintén a XVI. század óta ismeretes ez a szólás: „Hosszú, mint a szentiváni ének.” Heltai Gáspár 1570-ben ezt írta:

„Hallottam, hogy igen hosszú a Szent Iván éneke, hogy az ördög azt megkezdvén, el nem végezhette, hanem meg fuladot rayta.”

A XIX. századtól a magyar proverbiumgyűjtemények a szólást a tűzgyújtást kísérő több részes, igen szép rítusének-sorozatra vonatkoztatták, mely a Nyitra környéki magyarok közt volt ismeretes. Akárcsak a pünkösdölő ének, ez is gazdag mitikus motívumkincset ölel át.

A szentiváni tűzgyújtáshoz sokféle hiedelem fűződött. Bod Péter feljegyzése szerint (1750-es évek) üszögöket vittek a gyermekek, és felszúrták a káposztáskertben, hogy a hernyó a káposztát meg ne egye, vagy a vetések közé, hogy a gabona „meg ne üszögesedjék”. – A tűzugrás alkalmából a tűzbe dobott gyümölcsnek gyógyító erőt tulajdonítottak. A gyermekeknek szentiváni almát szórtak, hogy betegek ne legyenek; Baranya megyében a sült almából néhányat a temetőben a sírhalmokra tettek.

Szokás volt mezei virágokból, füvekből koszorút kötni s ezt a ház elejére akasztani, tűzvész ellen.

 

Őszi népszokások

Azaratóünnepet ott tartották meg, ahol kalákában dolgoztak, vagy ahol felfogadott aratók végezték a munkát. Az aratás befejezésekor aratókoszorút kötöttek, és azt ünnepélyes menetben a földbirtokos vagy a gazda elé vitték. Az aratást vacsora, táncos mulatság fejezte be. A családi aratást nem követte aratóünnep.

Éppúgy, mint más európai népeknél, nálunk is egy sor hiedelem és varázscselekmény fűződött az aratáshoz, különösen az utolsó gabonacsomóhoz, amely a szántóföldön maradt aratás végén.

Szeptembertől novemberig tartottak a gazdasági évet lezáró ünnepek. Ilyenkor fizették ki régen a cselédek bérét, ilyenkor voltak a pásztorünnepek is.

Bérfizető, pásztorfogadó napvolt pl. szeptember 29. (Mihály-nap). Kelet-Magyarországon a pásztorok, főként a juhászok Dömötör napján (október 26.) tartottak búcsút, s ezen a napon számoltak el a gondjukra bízott juhokkal. A Dunántúlon sok helyütt október 20-án, Vendel napján tartották a pásztorünnepet.

A gazdasági év fontos állomása lehetett november 1., továbbá november 11., Márton napja is. Márton napja már a XIV. századi magyarországi krónikában is határnapként szerepelt. Sok helyütt Márton-nap volt a cselédfogadás, legeltetés, a gazdasági év befejezésének határnapja. A nyugati megyékben a pásztorok ilyenkor hordták köszöntő kíséretében „Szent Márton vesszejét”.

Az őszi vigasságok közé tartoztak a szüreti mulatságok is.* A hazánk fővárosában lakó óbudai, eredetileg főként német ajkú bortermelők még néhány éve is tartottak látványos szüreti bált. A szüreti mulatsághoz az egész országban lovas felvonulások tartoztak. A termeket, lugasokat szőlőfürtökkel ékesítették; aki lopott a szőlőből, annak büntetést kellett fizetnie. Az ünnepséget tánc követte.

Mindenszentek napjárarendbe teszik a sírokat, gyertyát gyújtanak a temetőben. A katolikus falvakban a házakban is gyújtottak gyertyát, minden halott emlékére egyet. Almamelléken s másutt is ételt-italt tettek az asztalra a „halottak számára”.

Aratókoszorúk

Baranya megyében ősszel tartották az úgynevezett leányvásárokat is. Görcsönyben például a második világháborúig november 5-én volt a leányvásár. Az édesanyák ilyenkor a leányok egész ünnepi ruhatárát magukkal vitték, s egy nap ötször is átöltöztették az eladó lányokat. A leányvásár a fiatalok ismerkedési alkalma volt. Gál Györgyné így mesélte:

„A fiúk az út két oldalán felálltak, az eladó lányok karon fogva fel és alá jártak. Felhajtották az eladó lányokat. A fiúk nézegették őket, jöttek-mentek. Szemezte a legény a lányt, érdeklődött az ismerősöknél. Hazafelé be a kocsmába. A legény táncoltatta a lányt, ha megfelelt, a legény elment hozzájuk. Volt, amikor házasság volt a vége.”

Téli ünnepek

Amikor a mezőgazdasági munka befejeződött, az asszonyok munkaidejüknek jelentős részét fonással töltötték. November második felében kezdődött a fonás, és gyakran farsangig tartott. (Tilos volt azonban fonni az egyházi és népi ünnepeken, jeles napokon, így Borbála napján, Luca napján, karácsony két napján.)

Az asszonyok és lányok összegyűltek ilyenkor a fonóban; beszélgetés, énekszó, játék mellett jobban ment a munka, és megtakarították a világítás árát is. Az egyházi és világi hatóságok megegyeztek abban, hogy a fonót az erkölcstelenség egyik fő hajlékának tartották. A fonó valóban a társas összejöveteleknek, a népköltészet megszólaltatásának, a népdaléneklésnek egyik fő alkalma volt. Csík-, Gyergyó- és Kászonszék 1650-es „Constitutió”-jában olvashatjuk: „Mivel az előtt is volt végzés az éjjeli korcsmárlás felől, de azzal nem sokat gondolván némelyek annak felette az iffiaknak mind kocsmán éjjel valo heveresek… az leány renden valónak is guzsalyosban valo jarasok is iffiakkal valo gyülekezetek is szabad ne legyen” *

Fonókra ma már csak néhány községben találunk, de például az 1950-es években Turán a nagyleányok a fonás megszűnése után is béreltek szobát, ahol együtt varrogattak, kézimunkáztak. Lajos Árpád Borsodi fonó című monográfiájában végigkísérte a kender útját az elvetéstől a fonóig. A magyar szerelmi líra jelentős része is a fonókhoz kapcsolódott, a maskarázás, alakoskodás természetes „színpada” is a fonó volt.

November-december hónapban egy sor, női munkatilalommal kapcsolatos jeles napot is találunk, s ilyenkor szokták a lányok találgatni, ki lesz a férjük. András-napon a lányok böjtöltek, csak három szem búzát ettek, három csepp vizet ittak, s akkor megálmodták, hogy ki lesz a férjük (Somogy megye). Szilvásgombócokba férfinevet tettek, s azt tartották, hogy amelyik gombócot először felveti a víz, olyan nevű férjük lesz. Hasonló jósló szokások fűződtek Katalin napjához, a Borbála-naphoz és Luca napjához is. A decemberi asszonyi ünnepek közül hazánkban legjelentősebb Luca napja (december 13.). Lányoknak, asszonyoknak tilos ilyenkor dolgozniuk. Számos történet szól arról, hogyan büntette meg Luca azokat, akik fonni, szőni, varrni, mosni mertek az ő ünnepén. Luca büntetésből a fonóasszonyhoz hajítja az orsót, kóccá változtatja a fonalat, bevarrja a tyúkok tojókáját. Hasonló történeteket fűznek a Borbála-napi munkatilalomhoz is.

„Ugye, nem szoktunk dolgozni egyáltalán. Egy nő dolgozott, a Luca ott megjelent neki, és kérdezte, hogy mér dolgozik máma? Nem tudja, hogy Luca van? Felel, hogy: mire a Luca ideér, addig én elvégzem a szövést. – A Luca bizony előbb odaért, és azt a kicsiny kis darabkát nem tudta bevégezni. Volt talán még egy méterre való szövés, és azt nem tudta elvégezni.” (Harkányfürdő.)

Luca napján alakoskodni is szoktak. A Luca-alakoskodó fehér leplet hord, arca elé vagy fejére szitát tesz. Ellenőrzi a fiatalokat, a lustákat megszégyeníti. – Horvátkimlén Luca napján is, Borbála napján is megjelennek a fehér ruhás alakoskodók.*

Luca napján kezdik készíteni a Luca székét, amelynek segítségével karácsony böjtjén felismerik a boszorkányokat. Alig van olyan falu, ahol nem ismerték a Luca székéről szóló babonás történeteket. A lucaszéken készítője mindennap dolgozik valamit, úgy, hogy éppen karácsony estéjére készüljön el. Akkor elmegy az éjféli misére, és ott megismeri a falu boszorkányait, mert ilyenkor szarvat hordanak. Utána azonban menekül haza, különben széttépnék a boszorkányok. Legjobb, ha mákot szór el az úton, mert a boszorkányok kötelesek a mákot felszedni, s így a történet hőse megmenekül a bosszújuktól.

Az ország nyugati részében – főként azonban Dél-Dunántúlon – Luca-nap hajnalán „kotyolni” járnak a kisfiúk. Szalmát vagy fadarabot visznek magukkal (legjobb, ha ezeket valahol elcsenik), s arra térdelve mondják el köszöntőjüket.* Utána kukoricával vagy vízzel öntik le őket a háziak, ők pedig a szalmával, fával „megvarázsolják” a tyúkokat, hogy egész évben jól tojjanak. A köszöntőt mondó gyerekek ezután ajándékokat kapnak.

Luca széke

Akár tavasszal, György napján, Lucakor is szabadon garázdálkodnak a gonoszok. A Luca-hiedelmekben két réteget különböztethetünk meg, egyrészt ilyenkor volt Szent Lucia ünnepe, másrészt Lucát kísérteties női alaknak is képzelik. A naptárreform előtt erre a napra esett a napforduló, ez volt tehát a leghosszabb éjszaka – a legrövidebb nap ideje. Maga a Lucia név is a latin fény szóval (lux) áll kapcsolatban.

Disznótor

A téli időszak egyik kedves szórakozása a disznótorral összekötött maskarázás és köszöntés. Tálasi István a Kiskunság népi állattartása c. könyvében kitért a disznótorhoz fűződő kántáló szokásokra is. „Disznótori estén Félegyházán régebben szokásban volt a kántálás” – írja. „A vacsora alatt egy csapat legény vagy gyerek rigmusmondó ritmusban az ablak alatt kántálni kezdett… A gazda behívja őket, és ekkor elmondják a disznó búcsúztatóját, ami az egész feltisztítás menetét magába foglalja. A kántálók végül is bort meg egy kis csörmeléket kapnak, s eltávoznak.” Az Alföldön általában szokás a disznótor alkalmából való maskarázás, s azok, akik különben nem részesülnének a disznótorból, különösen fiatal legénykék, a maskara és álarc védelme alatt vagy a tréfás köszöntő ürügyén részesülnek a lakomában. A háziak sem veszik tolakodásnak a hívatlan látogatókat, sőt sértve lennének, ha elmaradnának a tréfák.

A disznótoros köszöntés Somogy megyei formája a nyársdugás. Különösen a Zelicségben szokásos, még ma is dívik. Almamelléken (Baranya megye) szintén élő hagyomány. A disznóölés utáni vacsora idején a bandába tömörült gyermekek zörgetnek, s az ajtóba, a kilincsre teszik a nyársat, vagy az ablakra. Arra törekszenek, hogy a nyársnak minél több ága legyen. A legfelső ágon, a főágon levél van. Erre a levélre tréfás, többnyire durva hangú üzeneteket írnak. Minthogy általában rokon gyerekek, a szomszédok gyerekei járnak nyársat dugni, a háziak elolvassák a nyomdafestéket nem tűrő levelet, nevetnek rajta, majd megrakják a nyársat hurkával, kolbásszal, hájas pogácsával. Az ennivalóval megrakott nyársat ismét kiteszik az ablakra, ügyelve arra, hogy kutya vagy macska meg ne dézsmálja. Az elrejtőzött gyerekek előbújnak, elviszik a zsákmányt, és közösen elfogyasztják.

Miklós-nap (december 6.)

A Miklós-napi alakoskodás és a gyermekek megajándékozása hazánk nagy részében újabb keletű, a karácsonyfával együtt terjedt el. Csupán Nyugat-Magyarországon szólnak régebbi adatok Miklós-napi alakoskodásról, ahol a szokás osztrák eredetű. Egy 1785-ből származó csepregi tilalom említette ezt a szokást. „Minekutána ősi időktől fogva tapasztaltatott, hogy némelyek a lakosok közül a Szent Miklós püspök napja előtt való estvéli vagy éjszakai időben különféle öltözetekben és álarcokban járnak házról házra, s a gyenge gyermekeket is helyes elmével ellenkező, ijesztő, csúfos figurákkal rettegtetik, keményen meghagyatik, hogy senki a lakosok közül úgy gyermekeinek mint alattvalóinak ezentúl meg ne bátorkodjék engedni Szent Miklós előtti este az ily színes öltözetekben való járást.”

(mek.oszk.hu)